Romhányi András

Negyedik generációs wekerlei vagyok. Már dédszüleim is itt éltek. Ide jártam óvodába, iskolába. Nekem itt minden természetes volt, úgy, ahogy volt, hiszen benne éltem. Elmondhatom a költővel: „Itthon vagyok. … tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton”. Ám, ahogyan nyílni kezdett tudatom, jöttem rá, micsoda szerencsém van, hogy erre a csodás helyre születtem. Hogy itt élhetek. „Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

Ezt a belső örömöt, a „bennfentes” titkait szeretném megosztani azokkal, akiket egy futó kalandnál jobban érdekel a Wekerle!